9 évesek voltak. 1974. A katonai reptér iskolája. Kemény pilóták gyerekei és néhány civil nebuló. A Fiú, akinek szomorú barna szemei vannak. Az apja veri. Súlyosan. Szíjjal. Sokszor. A feladat fogalmazás. És ír a Lányról. Volt mersze írni a Lányról! Ákom betűkkel, döccenős szavakkal. Aki tetszik neki.

Az igazgatói iroda. Viszik a Fiút. És az igazgató is bántja.  A fogalmazás nem illett a „mi kommunista ifjak” képbe. A Lány emlékei szerint a Fiúról elismerően soha nem szóltak az iskola falai között. Bár a többi is verve volt. Naponta. Körmös és tenyeres, lehetett választani. Soha, senki nem emeli fel a szavát. A Lány el sem mondta otthon. Később kerülte a volt társakat, mindent és mindenkit, ami azokra az évekre emlékeztette. 

Évtizedek múlva merte a Lány megkérdezni a Fiút, hogy mi történt vele, él-e még az apja. Nem élt. És a Fiú mindent másképp csinált az elmúlt 40 évben, mint amit látott abban az időszakban, amíg a nyomorult apja mellett élt. Pedig pilóta lett ő is. Aki katapultált. Katapultált úgy, hogy még kihozta a vadászgépet a kisvárosi égboltról, mert ha hagyja, emberhalál lett volna, nem kevés. De megtette. Mert jó ember lett. Minden bántás, lekicsinylés ellenére jó.

És az utolsó évfolyam-találkozóra együtt mentek. A Lány ment el a Fiúért, és ez volt az első találkozó, amire el akart menni.  Mesélve. És nevetve. És boldogan. Bár azok a barna szemek... azokban ott bujkált valami... valami mély, soha nem múló szomorúság.

Hogy mennyit köszönhettek Ők ketten összességében ezeknek a tapasztalásoknak, nem tudom. Mennyire égnek bele a személyiségbe az emlékek, nem tudom.

De valami biztos. Rávilágít a felelősségre. A szülőére és az iskoláéra is. Együtt. Szétválaszthatatlanul.